Lelkem titkai

Szomorúan, kimerülten ébredtem ma reggel, álmomban végigzokogtam az éjszakát. A könnyek a valóságban is folytak, nedves volt a szemem mikor kinyitottam. Valami eltört újra, egy gyönyörű álomba vetett hit nemrég nehezen összeforrasztott darabkái most milliónyi porszemmé robbantak szét, hideg, égető űrt hagyva maguk után.

Nincs magyarázat arra, miért pont most történt. Túl sok volt már a feszültség, túl kevés a bizonyosság arra, hogy van miért harcolni. Sokáig hittem, hogy rátaláltam végre. Számtalan módon próbáltam tudatni mennyire bánt, mennyire hiányzik ... süket fülekre találtam. Ahelyett, hogy javult volna, inkább csak rosszabb lett minden. Belefáradtam a szélmalom harcba, nincs értelme érte harcolni, ha pont vele kell megvívni.

Nemrég regisztráltam az egyik instant messenger oldalra, amelyik Eurpára kiterjedően kezeli a legnépszerűbb azonnali üzenetküldő és internet telefonálásra alkalmas szolgáltatásokat (bocs, rövidebben nem tudtam kikerülni a reklámot:)). Meglepettem tapasztaltam, hogy már a regisztrációt követő első 5 percben mennyien köszöntek rám. Megnéztem honnan is ez a nagy érdeklődés, kiderült szinte kivétel nélkül török fiúk/férfiak próbálták felvenni a kapcsolatot velem "gyönyörű nővel" - a gyönyőrű igazából a szőke hajnak tudható be, elég közeli ismerettség tapasztalatából tudom, hogy a török férfi lakosság nagyon kedveli a szőke európai hölgyeket.

Nem ismerkedés céljából regisztráltam az oldalra és nincsenek ilyen irányú szándékaim, ezért visszautasítottam minden ismeretlen forrásból érkező kapcsolatfelvételt. Egyetlen embernek válaszoltam, annak az egynek aki többször is próbált beszélgetést kezdeményezni velem, nem adva fel a próbálkozást, a végén már könyörgőre fogva a dolgot. Nagyon hamar kiderült, hogy milyen cél vezérli. A koromra utaló meglepettségének kinyílvánítása után rögtön az érdekelte van-e férjem és miután a válasz az ő szempontjából kedvező volt tovább próbálkozott. Mármár kicsit erőszakosan ösztönzött arra, hogy oldjam meg számára, hogy láthasson kamerán keresztül is, mert az ő nagyon szeretné. Kedvesen, mégis határozottan hervasztottam le a lelkesedését, közöltem vele, hogy nincs és nem is szándékozom beruházni kamerába, már csak azért sem, mert nem ismerkedés céjából használom az oldal adta lehetőségeket. Szerencsére megértette, hogy én nem az a fajta birka vagyok, aki neki kell, így nem erőltette tovább a dolgot.

A történetnek csak az az érdekessége, hogy azóta is folyamatosan próbálnak, főleg török férfiak kapcsolatba lépni velem. Nem tudom miért oly népszerű divat ebben a régióban a szőke európai nő. Évek óta hallunk tévében, rádióban rémtörténeteket hasonló párokról. Egyik kolléganőm is belekeveredett egy ilyen kapcsolatba, szándékában is áll török feleséggé válni. Több, mint 1 éve látom, milyen akadályokkal küzd azért, hogy a célját elérje, valamint tanúi vagyunk a folytonos konfliktusoknak is, ami kettőjük között zajlik. Nem is értem igazán. A kezdeti kedves udvarlás mára már odáig fajult, hogy kolléganőm csadorban jár itt Magyarországon is, az is problémát okoz, ha férfi kolléga mellett ül, és bár a távolság több ezer kilóméterre rúg - a fiú Törökorszában van, chaten, emailben, telefonon tartják a kapcsolatot - mindenhez engedélyt kell kérnie, céges vacsorára sem jöhet el, ha leendő férje nem engedi... és még egyéb furcsaságok is vannak itt, ami nem ránk tartozik, mi csak értetlenül állunk és nézzük a szenvedését.

Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem. - Krúdy Gyula

Egész életünkben tudjuk, nem tart semmi örökké...mégis...amikor a halál árnyáka megérint egy ártatlannak tűnő vizsgálat során másképp kezdünk látni mindent. Valahogy megsokszorozódik a dolgok jelentősége.

Végiggondolod mennyi mindent nem végeztél még el, eszedbe jut mindaz, amit szeretnél még kipróbálni. A fű zöldebb, az ég kékebb, a madarak éneke dallamosabb, a szél simogatása lágyabbá válik, a nap sugarai forróbban ölelnek át és az eső kopogása is mélyrehatóbb nyugalommal tölt el. Figyelmesebb leszel a környezeteddel szemben, minden kedves szóért ezerszeresen hálás vagy... de minden bántás milliószor jobban fáj.

Szerencsésnek mondhatja magát akinek ebben a helyzetben ott csillog az ujján az a gyűrű és ott lapul a kezében az a kulcs, ami bizonyítéka annak, "nem vagy egyedül", ott lesz mellette az aki(ke)t szeret... hiszen együtt mindent könnyebb átvészelni és a boldog percek emlékével, szeretettel telve léphetsz át a "fénybe".

Élj hát mindig úgy, mintha az utolsó óráidat töltenéd! Ne halogass semmit! Mondd ki ami a szívedet nyomja, mondd el mennyire szereted a kedvesed..., mert ha vársz,   lehet már nem lesz alkalmad rá, hogy megtedd.

A fájdalom csak ideiglenes. Eltarthat egy percig, egy óráiig, egy napig vagy egy évig, de végül elmúlik és valami más lép a helyébe. De ha az ember feladja, akkor örökké fog tartani. - Lance Armstrong

Az a hír járja, hogy ahogy idősebb lesz az ember egyre jobban kezd hasonlítani egy gyerekre. Nos én tegnap teljesen visszafejlődtem csecsemővé:) Szinte egész nap aludtam.

Ma is tudtam volna folytatni az alvást, ha nem kell dolgozni menni. Az idő nagyon szomorkás volt, egész nap be volt borulva, sehol egy csipetnyi napfény nem tudott áttörni az eget borító felhőrétegen. Legalábbis délutánig, amikor picit kikandikált a napocska. Ennek ellenére folytogatóan meleg volt. Az ügyfelek is valami hűvösebb helyre vonulhattak, csak ritkán tévedt be egy-egy emberke. Sokan örülnének, ha ilyen laza napjuk lenne a munkahelyen azt hiszem, én azonban sajnálom az időt, amit semmittevéssel töltök. Ilyenkor végiggondolom mennyi mindent tudnék csinálni az alatt az elvesztegetett idő alatt... Viszont fizetnek azért, hogy ne csináljunk semmit, mondanák sokan. Valóban. És mégis...

Nekem nem előnyösek az ilyen időszakok, mert jobb elfoglaltság hiányában sokat foglalkozom magammal. A lelkemmel. Sajnos többnyire a sérelmek, a fájdalmak kerülnek felszinre, ami ugye egyáltalán nem segít. Most is ez történt volna, ha nem veszek erőt magamon és nem kezdem el olyan irányba terelni a gondolataimat, amitől nem azt a hatást érem el, hogy az élettől is elmenjen a kedvem. Felemeltem hát a telefont és csak úgy felhívtam a kedvesem. Minden szorongás, negatív érzelem és gondolat nélkül. Csupán azért, hogy elmondjam neki: Szeretem! 

Kell találni egy embert, aki gyönyörűnek hív és nem csak csinosnak. Aki felhív, amikor bele vagy gabalyodva, aki fennmarad csak azért, hogy lássa, ahogy alszol.
Várni valakire, aki homlokon csókol, aki akkor is meg akar mutatni az egész világnak, amikor csapzott vagy, aki a barátai előtt is fogja a kezed. Várni arra az egyre, aki állandóan emlékeztet rá, hogy mennyire érdekled őt és hogy milyen szerencsés, hogy vagy neki. Várni arra az egyre, aki a barátaihoz fordulva azt mondja, ".......Ő az."

Igen, erre vágyom, mint ahogyan nagyon sokan rajtam kívül.

A sors fura fintora, hogy azt hittem megtaláltam ezt az embert, a dolgok jelenlegi állása szerint azonban nem igazolódott be:( Ráadásul előállt az a faramuci helyzet is, hogy akivel én szeretnék lenni az nem akar velem, aki pedig velem szerertne lenni azzal nem akarok én.

Sosem maguk a körülmények szabják meg kedélyállapotunkat, hanem mindig a hozzáállásunk a körülményekhez. - Thorwald Dethlefsen

Szerdán, amikor hazafelé jöttem a vonaton érdekes jelenségre lettem figyelmes. Gyanítom, csak nekem volt furcsa. Nem emlékszem, hogy tapasztaltam volna valaha ilyet, persze lehet, hogy azért, mert eddig nem kísértem ennyire figyelemmel a felhőket. Az égbolt ezen "teremtményeinek" tanulmányozása viszonylag új keletű hóbort nálam.

Nem volt jó idő, már erősen kezdett lehűlni a levegő, az égen fekete felhők gyülekeztek. Több felhőréteg volt fenn különféle magasságban, legalul a baljós, sötétszürke felhőpamacsok gyorsan mozogtak. Felettük egyre fehérebb felhők sorakoztak, azok viszont mozdulatlanul tarkították kisebb-nagyobb foltokban a kék égboltot. Olyanok volt, mintha csak odafestették volna őket.

Ahogy egyre közelebb értünk Szoboszlóhoz, csökkent a fekete felhők számal. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy a tengerpartot látom. Nem... nem aludtam el, és nem álmodtam, tényleg tengerpartot láttam... láttam ahogy a nyugodt hullámok nyaldossák a partot, ahol két kisebb sziklaszirt törte meg a víz fodrozódását. Csodálatosan szép volt, különös színt adott a látványnak a lenyugvó nap sugara, ettől még hitelesebbnek tűnt az egész. Mindez az égen volt látható, néhány felhő alkotta ezt a látványt. Sajnálom, hogy nem fényképeztem le, csodaszép és különleges kép volt.

Ma van a névnapom. Sírok! Ismét ezt kaptam ajándékba kedvesemtől a múlt évi születésnap és a karácsony után. Normális dolog, hogy olyannak, akit állítólag szeretünk könnyeket adunk ajándékba a "jeles" napokra? Mielőtt még valaki rávágná, hogy "ez egy szép ajándék lehet" tisztázom, ezek nem örömkönnyek:(

Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot. - Müller Péter

Milyen hülye is tud lenni az ember, ha szerelmes... mert bízni akar. Akkor is ha pofonok sorozatát kapja. Egy mosoly, egy bók, egy ölelés, egy forró csók, egy apró kedvesség a szeretett lénytől és minden fájdalom a homályba vész... egy darabig... amíg újra nem szúr hátba az a tőr, amíg ismét vissza nem élnek a bizalommal. Miért? Mit vétettem?

Komoly változások előtt állok, ami ismét teljesen felforgatja az életemet. Jó érzéssel, lekesen vágtam bele az újabb "kalandba", néha mégis megtorpanok kicsit. Az a bizonyos kis ördög feltűnik időnként a színen és megkérdezi - "Mi lesz, ha...?". Ilyenkor elbizonytalanodom... ilyenkor nagyon hiányzik az, hogy valakivel átbeszéljem, megvitassam a következő lépést, hogy bíztatást, megnyugtatást kapjak. Így jobb híján magammal beszélem meg a dolgokat, azután megyek tovább.

A kapcsolatom is rendeződni látszik, boldog vagyok, hogy beszélünk, hogy a kérdéseimre választ is kapok...a boldogság azonban nem felhőtlen. Nem tagadhatom, hogy zavarnak a korlátok, bánt amiért most sem szerethetem szabadon, nyíltan. Még mindig nem értem egészen, a puzzle darabkák nem állnak össze, ezért homályba vész az út vége, nem látom a fényt:( Úgy érzem fogytán az erőm, túl sok a teher, túl sok a változás. Mosolygok, még tartom magam, a talaj túl laza lett, egy rossz lépés és elsüllyedek.

Egy kapcsolat nem olyasmi, ami csak úgy váratlanul bekövetkezik. Segítened kell, hogy megtörténjen.

Régen jártam erre, valahogy nem volt miről írnom. Mentek a dolgok a maguk útján, talán ismét boldognak is éreztem magam, úgy tünt jóra fordulnak a dolgok. Úgy tünt ... megint bedőltem. Elég rossz napom volt ma. Hideg, borús napra ébredtem, az utóbbi napok majd 30 fokos melegei után a 15-20 fok nagy változás volt. Vettem fel farmerkabátot is, mégis fáztam. A vonaton is hideg volt, természetesen nyomatták a City-n a klímát ezerrel, jól átfáztam. Szinte egész nap úton voltam, nagyon fáztam. A HÉV-re is sokat kellett várnom, ráadásul azon sem volt fűtés, a busz is nehezen jött és hiába vártam, hogy kisüssön egy kicsit a napocska végig fekete felhők gyülekeztek a fejem felett. A komoly esőzést szerencsére elkerültem, legalább nem áztam bőrig.

Az ügyvéd sem szolgált éppen jó hírekkel. Elindítottuk a folyamatot, remélhetőleg egy ügyvédi felszólítás valamilyen hatással lesz az ügyre.

Visszafelé 3 perccel késtem le a HÉV-et, közel 1 órát várhattam a következőre. A váróban kellemes meleg volt, így beültem és olvastam, hogy jobban elteljen az idő.

Útközben próbáltam hívni kedvesem - mivel ebben egyeztünk meg -, eredménytelenül. Nem vette fel. Persze beindult az aggódó szerelmes fantáziája, láttam magam előtt, hogy vérbe fagyva fekszik valahol az úton, vagy bebugyolálva az intenzíven. Azon törtem a fejem, hogyan derítsem ki, hogy nem történt-e vele valami baj. Feleslegesen aggódtam.

Mindezek után a vonatom is késett 20 percet, és az állomáson sem volt éppen meleg, ott még a vároban sem. Nagy csodálkozásomra a vonaton legalább most nem a klíma ment, hanem a fűtés. Na nem vitták túlzásba, a kabát bőven elfért rajtam, de legalább nem fagyott le a lábam, meg a derekam.

Félúton járhattam a vonattal, amikor csörgött a telefonom, a kedvesem hívott. Nem tudta felvenni a telefont. Vajon mi akadályozhatta meg ebben? Nem tudtam kedves lenni, többször meg is kérdezte, hogy tényleg velem beszél-e, nem ismerte meg a hangom. Fáradt voltam az egész napos utazgatástól, felkeltett a telefoncsörgés, mert elaludtam a vonaton és fájt, hogy megint át lettem verve. És csak magamat okolhatom, mert alkalmat adtam rá ismét, hogy fájdalmat okozhasson.

Ez volt ma. Éjszaka gyanítom nedvesre sírom a párnám, aztán holnap egy új nap kezdődik. Remélem a nap is kisüt majd, mindenesetre mosolygósan, jókedvűen megyek tovább, legalábbis látszólag. Hogy mi lesz ezután...

Akik nem mernek kockázatot vállalni, nem méltóak arra, hogy szeressenek és szeretve legyenek. S minden olyan szerelem, amely nem jár kockázattal, ízetlen.

Vannak dolgok, amik nem változnak... és ez érzékenyen érint.

Egy ősöreg várban, a legbüszkébb tornyok legtetején, van egy apró szoba, ahová soha ember még be nem tette a lábát...
Ebben a szobácskában őrzik a költészetet, az álmokat, a reményeket és illúziókat, mindazokat a gyönyörű és haszontalan dolgokat, melyek nélkül az élet fabatkát sem ér.
De hol találjuk meg mindezt? - Dino Buzzati

Felkavarodott az állóvíz. Végre eljött az a nap, amikor találkoztunk és beszélgetni is tudtunk. Kíváncsi voltam rá, milyen érzés lesz újra látni, hogyan fog rám hatni az érintése... megmagyarázhatatlan, hogy a történtek után is biztonságban érzem magam mellette, ha velem van úgy érzem semmi rossz nem történhet. Mágnesként vonz, nem tudok - talán nem is akarok - ellenállni neki. Az együtt töltött órák emléke még élénken él bennem. Egy új oldalát ismertem meg, olyan vidámnak, felszabadultnak tűnt, mint eddig még soha. A nevetése itt cseng még a fülemben, ez az, amitől a nap is szebben ragyog. Aztán elment. Itt maradtak az igéretek, azóta gombamód szaporodnak a kérdések...sajnos ismerősnek tűnik a helyzet...

Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és boszantó. Egyetlen kérdés létezik csak: úgy, ahogy van és ha ilyen marad, kell-e nekem?

Igen, az élet megy tovább. Trappolunk a kitaposott vagy épp ismeretlen utakon, küzdünk a démonainkkal, vívjuk a mindennapok csatáit. Hányadszor már... és hányszor még... én mindig egyedül.

Önállónak neveltek, szinte belémplántálták, hogy meg tudjak állni a saját lábamon. Ez annyira jól sikerült, hogy nem is igényeltem a segítséget, ha felajánlották azt is fenntartásokkal fogadtam, legtöbb esetben el is utasítottam. A kapcsolataimból is úgy léptem ki rendre, hogy semmit nem hoztam el, ami nem kifejezetten az enyém volt (ruháim, könyveim, saját kis apró tárgyaim)... szóval nem semmiztem ki még senkit és nem is áll szándékomban. Ha nem érzem jól magam egy kapcsolatban, akkor megyek, nem érdekel milyen anyagi javakat hagyok magam mögött. Épp ezért nem szeretnék ezután közös tulajdont senkivel. Meg is ilyesztett, amikor "valaki" közös építkezésről beszélt ... mostmár tudom, nem volt mitől félnem, hisz nem gondolta komolyan ezt sem.

Vallom, hogy egy kapcsolat csak akkor tud jól működni, ha megvan a kölcsönös bizalom két ember között. A házassági szeződés intézményét mégis nekem találták ki (ma már így gondolom)..., és nem a partner iránti bizalmatlanság miatt, hanem a saját gyermekem és a saját hülyeségem védelmében. Sok volt már az újrakezdés, sokszor indultam a nulláról ismét, már kell az egérút.

Bonyolult egy lélek vagyok én mi? Egyszer arról írok ódát, hogy nem jó egyedül, máskor pedig épp azt bizonygatom, hogy szeretek egyedül lenni... összeegyeztethetetlen lenne a kettő? Nem hiszem. Pont egy olyan kapsolatra vágyom, amelyben megtalálom a szükséges szabadságot is. A könyvelőm szerint olyan pasi nincs is, amilyet én szeretnék. Lehet, hogy igaza van ... lehet, hogy tényleg nincs olyan ember, aki el tud vonatkoztatni pénztárcától, bankszámlától, társadalmi rangtól, pozíciótól, bizonyítványoktól (igen ezek sem elhanyagolhatóak, de nehogy ezek határozzák már meg egy ember értékét - nekem legalábbis nem ez) .... olyan akinek az emberi értékek a fontosak, aki igazi társra vágyik ... olyanra, akit szerethet és aki viszont szereti.

A vágy továbbra is húz egy csillogó barna szempár felé. Tükörfelületekben, a felhőkben, álmaimban, elmélázva képzeletemben sokszor feldereng az a szomorú, de könyörtelen tekintet, amiből már akkor rá kellett volna talán jönnöm mindenre, amikor láttam... már-már szánalmas vagyok... bizony eltart még egy darabig. Addig keresem-kutatom minden elérhető "megjelenését", csak hogy lássam jól van, rendben van. Megnyugtatna, ha tudnám, hogy boldog... közben álmaim hercege is vissza-vissza tér arctalanul, szívét nyújtva felém.

Kinn már sötét van, benn a szobában két gyertya ég az asztalon, lángjának fényében olvasom az Alkonyatot. Egy különös történet egy különös szerelemről. Egy szerelemről, amelyhez bátorság is kell... vámpír fiú és ember lány. A könyvben éppen esik a hó, a tévé is be van kapcsolva, érdekességképpen abban is esik a hó (a Jégkorszak megy éppen). Elbambulok olvasás közben, a gyertya lángjába bámulva megelevenedik előttem a történet...

Feleszmélve melegség járja át a testemet ... jó itthon, szeretek itthon lenni... szeretek egyedül lenni, mint most is... olyan békés minden... Olyan régóta vagyok már magányos, megszoktam ezt az állapotot. Nem is hiányzott senki ebbe a közegbe, ha jött valaki - még ha vártam is nagyon - alig vártam, hogy elmenjen. Nehezen alkalmazkodom már olyanokhoz, akik nem tartoznak a mindennapjaimhoz. Kevés olyan ember van, akivel el tudnám képzelni a hétköznapokat ... egészen pontosan egy. De ő messze van...túl messze...

Gyorsan elment ez a három nap, holnap ismét indul a munka. Szinte végig pihentem, mégis fáradtnak érzem magam ... mintha az életbe fáradtam volna bele. Egy ideje már robotként élem meg a napokat, teszem a dolgomat gépiesen. Reggel felkelek, elindulok a munkába, szórom a  pozitív sugarakat, mosolygok... végül este lefekszem és kezdődik minden előlről. Vannak váratlan események, azokat is droid módjára elintézem és megyek tovább ... mert az élet megy tovább.

A gondolataid betakarnak, és álamaimabn táncolok veled, hogy visszatérjen a hajnal. Az a baj, hogy anélkül lépek át egyik évszakból a másikba, hogy  a karomba zárhatnálak, de továbbra is él bennem a remény. - Consuelo de Saint-Exipéry

Gyönyörűen süt a nap, jön a hosszú hétvége - merthogy Húsvét lesz:) -, ma valahogy az emberek is jobb kedvűek, türelmesebbek. Valami van a levegőben ... valami különös ... furcsa érzésem van, mintha várnék valamire, valamire, ami történni fog ... valami jó. Közeledik ... Mindenesetre azon jár az agyam mit is kreáljak a hét végén. Nem várok senkit, szándékaim szerint bezárkózom, ha otthon leszek és sétálgatok a jó időben nagyokat. Kis lehülést jósolnak ugyan az ünnepre, de talán nem is lesz baj, ha nem lesz olyan rekkenő hőség.

Találtam egy klassz receptet (görög kenyér), és néhány még várakozik otthon is a megvalósításra. Lesz főzőcskézés, sütögetés, pihengetés. Kicsi fiamat valószinűleg csak az étkezések idejére fogom látni, így egyedül töltöm ezt az ünnepet is. Elfoglaltságot találtam magamnak jócskán, annyit, hogy nem is lesz mindenre időm. A lényeg, hogy nincs semmilyen kötöttség, csak élveznem kell a napsütést, a jó időt, a finomságokat...

Jelentéktelen apróság lenne élvezni a napot, fürdeni a tavasz fényében, szeretni valakit, gondolni a másikra? - Matthew Arnold

Most, hogy itt a tavasz, a nap melengető sugarai energiát adnak fáradt, sebzett lelkemnek. Hosszú téli napokon, összegömbölyödve a takaró alatt erre vártam, és most végre eljött. Mégis ... hiányzik valami ... Valaki.